Négy

Még mielőtt megtudtam volna, honnan származik, a virág máris gyanakvással töltött el. Egy üvegben egy szál vörös rózsa egyensúlyozott az ágy fölötti ablakpárkányon. Édes, émelyítő illattal töltötte be az alkóvot. Kedvem lett volna kihajítani, de nem akartam megbántani Penelopét. Nem tudom, miért, de hirtelen az az érzésem támadt, hogy Somerville mesterkedik valamiben. Penelope azt állította, hogy á gyámapja nem tud rólunk, de túlságosan erőlködött, hogy meggyőzzön. Biztos voltam benne, hogy az a vén sarlatán mindent tud, és Penelope szemén keresztül figyeli minden mozdulatomat.

A párnán cetli várt, amelyen P. azt üzente, hogy sokáig kell dolgoznia, és jön hozzám, amint elszabadul.

Abban egyeztünk meg, hogy ha bármelyikünk nem tud eljönni, vagy valamilyen okból késik, üzenetet hagy Mrs. Lombardinál. Minek utazott keresztül Penelope a fél városon, ha egy egyszerű telefonhívással is elintézhette volna a dolgot? Mrs. Lombardi mindig otthon volt.

Amíg vártam rá, körülnéztem a szobában, hogy hozzányúltak-e bármihez: nem mintha sok mindent tartottam volna ott most, hogy otthon laktam, de néhány hete észrevettem, hogy valaki feltúrta a komód fiókjait. Akkor egyből arra következtettem, hogy csak Mrs. L. szimatolt körbe. Most már nem voltam benne olyan biztos.

Penelope hétkor érkezett meg, másfél órás késéssel. Elaludtam várakozás közben, a szájával ébresztett fel.

Miután szeretkeztünk, rákérdeztem a cetlire. Azt mondta, egy barátjával ebédelt a közelben, az Angelóban, és hogy „ugyanolyan jó megoldásnak tűnt” egyszerűen csak beugrani ide. És amúgy is kellemetlenül érzi magát, hogy mindig a házinénit használjuk közvetítőnek. És nem gondolom, hogy a rózsa különösen gyönyörű? – faggatott. Aznap reggel szedte Somerville kertjében. Különös: nem emlékeztem rá, hogy abban a kertben virágok nőttek volna. De nem szóltam semmit.

Ami még különösebb: majdnem hittem neki.

Megint szeretkeztünk, ezúttal hevesebben, mint először. A zaj, amit Penelope csapott, minden mást elnyomott. Ekkor ébredtem tudatára, hogy mennyire átengedtem magam a varázsának. Világos volt, hogy nem lesz könnyű véget vetni a viszonyunknak.

Általában nem beszélgettünk sokat szex után. Csak feküdtünk együtt a vibráló tévé előtt, amíg már majdnem túl késő lett, hogy eléljem a vonatomat, és az utolsó pillanatban kellett kirohannom a Grand Centralra. Ám ezen az éjszakán másképp történt. Penelope különös hangulatban volt: Kentuckyról beszélt, meg arról, mennyire szerencsésen megmenekültem, meg hogy ha ő nem hívja fel a motelt, és nem szól nekik, hogy valószínűleg még mindig lent vagyok a barlangban, sosem jutottam volna ki élve. Mintha emlékeztetni akart volna, hogy ő mentette meg az életemet.

Csak félig figyeltem. A fejem a lába között nyugodott; nyitott húsa úgy terült szét a tarkómon, akár egy nyugtató borogatás. Próbáltam rátalálni a megfelelő szavakra, hogy megmondjam neki: soha többé nem találkozhatunk.

– Mi történt, miután rátaláltál Print Begley maradványaira? – kérdezte. – Sosem mondtad el nekem. – Összeszorította a lábát, hogy magára vonja a figyelmemet. – Martin? – Egy pillanatra meleg szellőt éreztem a nyakamon.

– Nem emlékszem, mi történt. Miért faggatsz róla? Tudod, hogy elmondanám, ha tudnám. – Minden eddiginél tisztábban láttam, hogy bármit, amit mondok, Penelope engedelmesen továbbítani fogja Somerville-nek.

– Biztos emlékszel valamire.

– Amit tudok, azt már elmondtam.

– Akkor mondd el újra!

Mély levegőt vettem, és felmondtam a leckét:

– Félretoltam a sziklát. Felmásztam a boltíves kamrába, amin keresztülfolyt a folyó, és elindultam az ösvényen. Folyásirányba haladtam. Azt hittem, fénykört látok az alagút végén, ahol a folyó mintha kiömlött volna a barlangból. A fény felé gyalogoltam, amikor a lámpám kialudt. Ekkor jöttem rá, hogy már nincs rá szükségem. Már láttam… De mindezt már elmondtam neked. És ez az utolsó emlékem. Csakhogy most már nem vagyok biztos benne, hogy a fénykör az alagút végén nem csak a mentőcsapat lámpáinak fénye volt-e. Amikor legközelebb magamhoz tértem, már egy hordágyon feküdtem, és fölfelé vittek a felszínre.

– De hát ahol megtaláltak, ott nem volt semmilyen folyó.

– Mit számít, hogy hol találtak meg?

Penelope előrenyúlt, és tenyerét a halántékomra tapasztotta.

– Emlékezhetnél, ha akarnál. Ő segíthetne emlékezni.

– Nem.

– Aggódik érted, Martin.

– Azt mondtam, hogy nem, az isten szerelmére!

– Nagyon szeretne veled találkozni. Csak beszélgetnétek. Nem kell többet hipnotizáltatnod magad, ha nem akarod.

– Miért pont most aggódik értem ennyire? Több mint egy hónapja hírét se hallottam. – Nem számoltam bele Heyworth szerencsétlen kísérletét, hogy rávegyen a terápiába való visszatérésre, habár biztos voltam benne, hogy Somerville-nek abban is alaposan benne volt a keze.

– Azt hiszem, azt reméli, hogy te keresed meg őt…

– Kiszálltam a terápiából. Emlékszel? Nem mutatta meg a levelet, amit írtam neki? Ugyanazon a napon hagytam abba a terápiát, amikor felmondtam a munkahelyemen. Még ha akarnék is találkozni vele, már nincs rá pénzem.

– Nem kellene fizetned neki. Tényleg csak segíteni szeretne.

– Lószart!

– Miért nem akarsz legalább beszélni vele?

– Semmi értelme nem lenne. Meg sem hallaná, amit mondok.

Hátrahúzta a fejemet, és a testéhez szorította.

– Én hallak!

– Nézd, semmi bajom. Nincs szükségem segítségre.

– Ezt meg hogy érted?

– Megtaláltam, amit kerestem. El kellett rejtenem előlük… a barlangászok elől, a motel személyzete elől, a buszos őskövületek elől. Mindenki elől, amíg teljes biztonságban nem tudhattam.

– Mit kellett elrejtened?

– Azt hiszem, már semmi okom nincs rá, hogy ne mondjam el neked. Te vagy az egyetlen, akinek elmond hatom. Magammal hoztam, Penelope, nálam van a kristály! És ezt dr. Somerville-nek is továbbadhatod.

Hallgatott.

– Érted, hogy mit jelent ez? – kérdeztem indulatosan.

Penelope nem felelt. Hirtelen nagyon védtelennek éreztem a tarkómat. Megfordultam, és ránéztem. Egészen mozdulatlanul ült – felemelt fejjel, akár egy éber kismadár –, és engem bámult.

– Mondd el! – kérte.

– Nem emlékszem másra, csak arra a pillanatra a barlangban, amikor először megértettem, hogy az utazásom sikerrel járt. Akkor történt, amikor épp fölfelé vittek a hordágyon. Nyilván elvesztettem az eszméletemet. Egy meredek szakaszon tértem magamhoz, a hordágy őrült szögben állt – a lábam valahol itt volt fent –, és emlékszem, hogy arra gondoltam: „ biztonságban van? „. Akkor még azt sem tudtam, hogy láttam-e egyáltalán. És a kezemmel nem tudtam kitapogatni, túl szorosan le voltam szíjazva. De éreztem valamit, valamilyen különös súlyt a mellkasomon. Az overallom egyik hosszú, belső zsebében volt. El sem tudod képzelni, mit éltem meg. A hirtelen, diadalittas felismerés: a tudat, hogy megtaláltam, hogy végre visszaszereztem!

Penelope halk sóhajt hallatott, és visszaereszkedett a párnákra.

– Hogy néz ki?

– Pontosan olyan, amilyennek a hangfelvételen leírtam. A leggyönyörűbb dolog, amit valaha is láttam.

– Milyen alakú?

– Hatoldalú obeliszk, aminek minden motívuma szabályosan ismétlődik három dimenzióban. Olyan, mint egy hibátlanul metszett gyémánt: hibátlan, tele tűzzel és…

– Itt van nálad?

– Megőrültél?

Egy pillanatig mindketten hallgattunk. Aztán Penelope megszólalt:

– Martin, van valami, amit el kell mondanom neked. Nem tudom, hogy fogalmazzam meg pontosan. – Lesütötte a szemét, és összefonta a karját apró, hegyes mellein. – Én hiszek neked. Elhiszem, hogy felhoztad a kristályt a barlangból. Mindig is hittem neked, jól tudod. De tartok tőle, hogy lehet más magyarázat is.

– Miről beszélsz?

– Emlékszel a csillárra a Kilencvenharmadik utcában, a lépcső fölött? Kérlek, ne légy dühös rám! A központi kristályfüggője eltűnt. Dr. Somerville szerint te vihetted el.

– Micsoda? – robbant ki belőlem a nevetés. – Nem mondhatod komolyan!

– Ő mondja komolyan. De nem hibáztat érte. Azt mondja, valószínűleg nem tudtad, mit csinálsz.

– Ezek szerint tényleg őrültnek tart.

– Csak segíteni akar.

– De a függő nem is olyan alakú… és mondtam már, hogy a kristály hibátlan! Hát nem érted? A csillárok kristálydíszeit mindig kifúrják. Apró lyukak vannak a végükön, amiken a drótokat lehet átfűzni. Ez tartja össze őket. A kristály viszont makulátlan!

– Tudom, hogy az! – Kezét az enyém felé nyújtotta. – Talán, ha megmutatnád dr. Somerville-nek, hinne neked. Mondd el neki, hogy mi történt!

– Felejtsd el! – ripakodtam rá.

– Martin, kérlek!

– Miért nem mondod el neki te? Győzd meg te, ha annyira akarod!

– Akkor is úgy gondolom, hogy beszélned kéne vele.

– Nem.

– Nem akármilyen csillár. Nagyon értékes, antik darab, családi örökség. A doktor szerint a legkiválóbb Waterford-kristályból készült.

– Igazán? Nekem egy rakás szarnak tűnik.

– Vissza akarja kapni, Martin.

– Mit akar visszakapni? Fogalmam sincs, miről beszélsz!

Penelope lesütötte a szemét.

– A doktor… én… félek, hogy mi történhet.

– Miért? Mit fog tenni? Rám hívja a zsarukat? Elmondja nekik, hogy az egyik páciense ellopott egy darabot a vacak csillárjából? Hagyjuk már!

– Nem értesz. Olyan hatalma van…

– Gondolod, hogy megengedhet magának efféle publicitást? Lehet, hogy kuruzsló, de nem teljesen hülye.

– Martin, menjünk el innen! Együtt. Még ma éjjel. Van pénzem. Csak utazzunk el valahová: Kaliforniába vagy Mexikóba…

Felnevettem.

Előre hajolt, és a fülembe sziszegte:

– Akkor csak te menj! Itt nem biztonságos!

– Ne légy nevetséges! Nem mehetek el csak úgy. Feleségem van otthon.

– Anna aligha fog hiányolni.

– Ennek semmi köze… Pontosan tudod, hogy miért nem mehetek!

– Éreztem, hogy érthetetlen módon újra merevedni kezdek. Az ölembe húztam egy takarót, hogy Penelope ne vegye észre.

– Nem tudom – rázta a fejét.

– Jobb, ha most felöltözünk – mondtam. – Anna vacsorára hazavár. De nem mondtam Pénelopénak, hogy többé nem találkozhatnunk.

Egyszerűen képtelen voltam rá.